1. évfolyam 1. szám (2007. tél) » falusi márton: tájkép braille-írással

Falusi Márton
Tájkép Braille-írással


Torzsalkodnak vagy törleszkednek
a tengeri szelek?
Amit nem látunk, rákérdezni
csak arra lehet.
Ring zöldhályog sós homálya
égi kék dioptriára
becsiszolt hullámokon,
ki Istent azon át látja,
rásütik, bolond.

Nagy a mítoszok szemnyomása,
kezdetben a centrális,
majd a periférikus látás
szavainkról leválik.
Nincs többé Isten, ember,
vala vasárnapi visszateremtés,
később a fa, a tenger
s mi szombattól még hátra:
kisistereg szemünkből,
szemcsés.

Minek soroljam,
hogyan tartsam számon
kietlenségem, pusztaságom:
adóalanyi költő, nem
tárgyak és mértékek híve –
meg tudná mondani tudós,
a szél sorsomra rím-e?

torzsalkodik vagy torlaszt
törleszkedik vagy törleszt
okoskodásunk borzaszt
sötétülési börleszk

Nézésem lemetaforrázza,
egyik tagját elégeti:
odavannak mind, gyalázat,
pupillatág szóképeim!
Eljő este és reggel,
ki tudja, hányadik nap,
s hová a körzőt szúrtam,
a kép beltagja is kap:
tűnik nap, hold és csillag,
tinédzser tengerek felett
settenkedő hegyek
semmihez hasonultan.

Ez hát a táj szkepszise,
nem a tudásé, nyelvé,
annyi a kérdés, nincsen
ki válaszát föltenné:

szemünk ujjakat hisz-e
versünk szavakat hisz-e

befuccsolt érzékszervünket
semmibe vesszük, semmibe,
mert bölcsebbek vagyunk, bátrak,
egyre fondorlatosabbak,
sorra kerül a tapintás,
de a SZÓ – tapinthatatlan.

Holdam feltartott ujjbegy,
intelem-, lenyomat-sablon,
kitapintom a szelet,
elváltozást röntgenlelet:
zizegő celofánja
egekbe ne tapadjon,
látatlan begyulladt vakbél
csillagokra, égtájra
nehogy perforálódjon,
föl ne fényezzék szárnyak –
kitapintható maradjon.

Bőrömön sziklavágás,
bőrömet só mardossa:
ennyi maradt egy tengerből
s a marásnak szélte-hossza.
Ülök kiokosult szemmel
tehát tekintet nélkül,
lüktető égésében
gyönyörködő bőröm
elpirul, belekékül:
választom a szín érzését
receptor-menedékül,
mert színlelt a színtelenség,
szarun át szivárogva
beszívódik a hámba
egyenként, rétegenként
a látás emigránsa.

Torzsalkodnak vagy törleszkednek
a tengeri szelek?
Amit nem látunk, rákérdezni
csak arra lehet.
Ki mindent lát, az mit se tud,
mégse marad magára –
mihez fogott az alföld
fene nagy szabadsága?

Nyakába szedte gyökerét,
kibicsaklott a róna
végtelen tekintetéből
valahány csenevész fája.
Kezem egyengeti azóta
rücskös hurkáit, goromba
testét jól felizgatván
körülnyargalássza,
s ha madár vagy gondolat röpköd
feledett érzékszervek fölött,
én nyúlok értük kapkodón,
hogy kitapintsam, mi az
a szárnyverdeste fuvallat,
szőrszálat suhintó vigasz –

ám légüresben hagyom
ujjlenyomataimat,
hámló szavaimat.