1. évfolyam 1. szám (2007. tél) » alföldy jenő: a lelkiismeret szava

Alföldy Jenő
A lelkiismeret szava


Két költő a szülötte városból. Apor Elemér és Kálnoky László szellemi kapcsolatáról

Néhány évvel halála előtt Kálnoky László több ülésben magnószalagra mondta életrajzát Kabdebó Lórántnak.1 A költő fölidézte ifjúkori irodalmi támogatója, a nála öt évvel idősebb pályatárs, Apor Elemér alakját. Ő Kálnoky diákoskodása idején az Egri Népújság, illetve az Eger című lap szerkesztője volt, és az ifjú költő néhány versét megjelentette a városi sajtóban. Kálnoky így nyilatkozott diákkori mentoráról: „Apor Elemér [...] az egyedüli ember, aki első kötetem összeállításánál segítségemre volt, akivel meg lehetett beszélni a problémákat, s aki tanácsokat adott. [...] Még most, mikor az összegyűjtött verseim számára kijavítottam néhány olyan versemet, melyek Az árnyak kertjében megjelentek, de a Letépett álarcokba nem vettem föl, mert gyengék, még akkor is eszembe jutott, hogy Elemér erre vagy arra a sorra azt mondta, hogy nem jó, és én ezt annak idején be is láttam, de nem tudtam kijavítani, s még a hetvenes évek végén is volt olyan sor, amelyet az ő hajdani tanácsa alapján javítottam ki.”

A két költő útja az 1939-es Árnyak kertje című kötet megjelenését követően hosszú időre elkanyarodott egymástól. Visszaemlékezésében Kálnoky hosszú éveket ugrik át: „...amikor második kötetem megjelent, már rég Budapesten voltam, ő Egerben rekedt, s akkor már nem volt vele ilyen tanácsadói kapcsolatom, nem is szorultam rá, akkor már előbbre voltam a pályán, mint ő.” Kálnoky második kötete, a Lázas csillagon csak 1957-ben látott napvilágot, tizennyolc évvel első könyve után. Apor Elemér pedig a világháború behívott katonájaként fogságba esett, és újságírói pályáját hazatérése után sem folytathatta. Osztályidegen, azaz polgári szellemű tollforgatóként letartóztatták, és hasonlóképpen jártak el vele, mint Kálnoky apjával, Eger 1944-ben nyugállományba vonult polgármesterével. Kálnoky István azért mondott le rangjáról ebben a vészterhes esztendőben, mert nem volt hajlandó kiragasztatni a város falaira azokat a plakátokat, amelyek „felkoncolással” fenyegették a fegyveres szolgálat megtagadóit, a bujkáló üldözötteket és rejtegetőiket. Rákosiék ezt nem méltányolták, antifasiszta szövetséges helyett a polgárt és az ellenséget látták benne, s két évig rabságban tartották az egri vár börtönében. Az idős ember megvakulva került ki a kazamatákból, s a súlyos megpróbáltatásokba rövidesen belehalt. Költő fia így idézte föl alakját 1953-as Jegyzetek a pokolban című versében: „...mintha holt apám beszélne / hűdéses szájjal: »Eltemettek élve!« / Kiásták. Sorvadt arcán ott a vád.”

Könnyen így járhatott volna Apor Elemér is. Őt azzal a koholt váddal tartóztatták le, hogy a nyilas sajtónak dolgozott. Ez azért is képtelenség, mert a politikától tartózkodó Apor Elemér katonai szolgálatát teljesítette, amikor az ő szerkesztésében még szolid szemléletű egri lap a távollétében a szélsőjobb felé tolódott. Ekkor még fiatal volt, s remek testi adottságokkal, erős szervezettel és türelmes lélekkel ajándékozták meg az istenek. Így viszonylag szerencsésen átvészelte a börtönéveket, akárcsak előzőleg a háború és a hadifogság viszontagságait, s később a segédmunkások és könyvelők sorsában osztozva sem tartotta magát elveszett embernek. 1956 őszén neki is megadatott az a tizenkét nap, amelyben ismét terveket szőhetett a szabad világról. Ezt újabb állástalansággal és öregségéig tartó költői mellőzéssel viszonozták azok, akiknek útjában voltak legfontosabb tulajdonságai, a hit, a hűség és a hazaszeretet. Sorsa minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy kis terjedelmű – bár értékekben korántsem szűkölködő – életművet hagyott az utókorra.

Apor Elemér megbecsülendő kutatásokat végzett Eger múltjáról – erről tanúskodik Kisváros a felhők fölött című cikkgyűjteménye. Egykori dokumentumokra támaszkodva elevenítette föl ezekben az írásaiban a városhoz kapcsolódó történelmi mondákat, a hírességekhez fűződő regéket és anekdotákat. Írói képességeiről győz meg A csoda avagy A hangok története című „lírai tanulmánya” is, amelyben ősi eredetű szavaink hangtani elemeit vizsgálta meg az anyanyelvétől megihletett költő módján, de a történeti nyelvtudomány szempontjait is tiszteletben tartva. (Megjelent: 1997-ben, Egerben, a Régió Press Kft. kiadásában, F. Molnár Gabriella szervezésében, Cs. Varga István előszavával.) Regényt is írt. Olvasmányosan dolgozta fel Eger legendás hősének, Dobó István várkapitánynak az életét. Szellemi hagyatékának legfontosabb értékei minden bizonnyal a versek – nyolcvankilencedik évét töltötte be Apor Elemér, amikor Pont a semmi falán címmel kiadták összegyűjtött verseit. Tudomásom szerint ez mindösszesen a harmadik verseskönyve.

Minden műfaj közül a verset tartotta legfontosabbnak, hiszen ez fejezi ki leghívebben a létnek azon tartományait, amelyekről mindig rajongva szólt: a szerelmet és a hitet, ami panteista természetszemléletében is kifejeződik. Nyolcvanegy éves korában megjelent második kötetének ezt a címet adta: Mindenütt téged kerestelek. Szerelmes vallomásnak vagy imádságos versnek is vélhetnénk e szavakat. Azok is, de valójában ars poetica ez, vallomás a költészetről, hiszen így végződik a mű: „[...] és mindenütt / téged fenn és lenn és mindenütt / téged, téged / téged kerestelek / gyötrőm és gyönyörűségem / mindenség szívverése / vers”.

Apor Elemér költeményei közt igazi gyöngyszemek is találhatók. Nekem különösen becsesek a természetélményeiről írt versei, amelyek olykor a régi sárospataki költő, Vályi Nagy Ferenc műveit idézik emlékezetembe, például az Óda egy vízcsepphez. (Vályi Nagynak van egy verse a vízcseppről, amely ugyancsak óda a parányi dolgok világáról.) Máskor mintha Áprily Lajossal kelne versenyre a természetben gyönyörködő ember élményével, egyszersmind a dallamok és ritmusok bravúrjaival – főként az Ének a csúcsról című versére gondolok, de a magasságélmény egyéb, konkrét és jelképes kifejezéseire is. Jellemző rá az anyagtalan dolgok érzékelése, a szél, a levegő, a pára, a fény megjelenítése.

Egyik legragyogóbb művére Kálnoky László hívta föl a figyelmet, amikor hajlott korában végre versben is, prózában is alkalma nyílt viszonozni egykori pártolójának, Apor Elemérnek hozzá való jóakaratát. „[...] Az a verse, amelyet 75. születésnapján sikerült az Élet és Irodalomban közöltetnem, nagyon szép vers. Ilyen verset csak jó, nagyon jó költő tud írni.” Az Isten bárányairól van szó. Egy régi zsoltárt idéz, az kezdődik így: „Isten Báránya, / Ki elveszed a világ bűneit”. Ugyanazért folyamodik a költő éneke is, mint a zsoltár: a megváltásért. Apor Elemér azonban nem a halálon túli, hanem a földi megváltásért fogott tollat. A kenyér magasztos fogalmát visszahozta a földi létbe, s az éhesek jóllakatásáért fohászkodott. A megszentelt fogalmat így sem fosztotta meg rangjától. Hatalmas művelődéstörténeti hagyatékhoz tette hozzá a maga egyszeri, emberséges mondandóját. E hagyománykörbe beletartozik Krisztus csodálatos kenyérosztása, a Lukács evangéliumában található szombatnapi kalásztépés és a Miatyánk „mindennapi kenyere” Arany János Családi körének „madárlátta kenyere” és Rimbaud A meghökkentek című verse, Ady „Éhe kenyérnek” szimbóluma és még sok minden. Különösen szép a kemencében sülő kenyerek és az egymáshoz búvó bárányok hasonlóságán alapuló metafora. Így szólaltatja meg a jámbor pékmestert: „Ti vagytok az isten bárányai, / kik elveszitek a világ / legnagyobb bűnét, / az éhséget”. A vers ajánlása „s. j. sütőmester emlékezetére” szól. Svéda pékmester mellesleg Apor Elemér apósa volt – a jó csengésű nevet érdemes megjegyezni Eger történetéből.

Kálnoky így méltatta önéletrajzi vallomásában a verset: a mű „[...] hatalmas távlatot nyit, mikor a pék az egész világ éhezőit jóllakatni szeretné egy kemencényi kenyérrel, amit megsütött. Majdnem szentségtörés, amit mondok, de hasonlít ahhoz, amikor József Attila azt írja a Mamáról, hogy »szürke haja lebben az égen, / kékítőt old az ég vizében«, és így kozmikus méreteket nyer a Mama alakja. [...] Ez a vers is olyan, amely az utolsó soraiban nagy távlatot kap, világtávlatot. Valami hasonlót csinált meg, szerényebb tehetséggel, mint amit József Attila lángeszűen végbevitt”. Apor Elemérnek e szép költeménye nélkül talán nem született volna meg Kálnoky László Adósság című verse. Az Isten bárányai lelkesítette a nyolcvanas évek elején Kálnokyt arra, hogy versben köszöntse régi barátját.

Megemlíteném, hogy Kálnokynak is van költeménye, amelyik a kenyeret szakralizálja. Az Egy magánzó emlékiratai szatirikus ciklusában másokkal együtt fölidézte gyerekkori múltjából Eger egyik jellegzetes figuráját, egy távoli rokon papot Eretnek a századfordulón címmel. Kisiskolásként látta a különc egyházi embert, amint furcsa szertartásként gyakorolta a könyörületesség erényét a város kóbor kutyáin: „Áll az út közepén a kis, töpörödött, öreg pap. / Hat-nyolc kutya ugrálja körül [...] A magasba tartott kenyérszelet körül a napkorong / mintha színarany monstrancia lenne. [...] K. Ákos ajka mormol valamit, / talán latin szavakat, mielőtt a kenyeret szétosztaná / a szegény, éhező, négylábú teremtmények között”. A költő humorérzékének ez az eretnekség színében tűnt föl utólag, hiszen az idős plébános olyan lényeket részesített a szentségben, amelyeknek a keresztény felfogás szerint nincsen halhatatlan lelkük, de ő mégsem akarta megtagadni tőlük a szentséges szolgáltatást.

Volna még mondanivalóm Kálnoky László és Apor Elemér emberi és költői alkatának nagy-nagy eltéréseiről és ugyanakkor egy korántsem keskeny sávban megmutatkozó rokonságáról. Kiemelném, hogy versváltásukban Apor Eleméré volt az utolsó szó: a sors úgy hozta, hogy neki, az idősebbnek jutott a búcsúzó vers megírásának szerepe Kálnoky László halálakor. A megírhatatlan című sirató lírai elmélkedés arról a látszólag banális, valójában nagyon is elgondolkoztató tényről, hogy a költőknek nem adatik meg a legnagyobb tapasztalat, a halál versbe foglalása: „micsoda téma / de – megírhatatlan” – írta szomorú rezignációval Apor Elemér, a szomorúságba egy csipetnyit belevegyítve abból az önironikus félmosolyból, ami Kálnokyra oly nagyon jellemző volt. Hiszen ő játszott filozofikusan a látszólag banális igazságokkal is – például olyasmivel is, hogy senki sem írhat verset a saját haláláról, de ha írhatna, akkor is minek tenné már, hiszen holtában úgysem élvezhetné sikerét. Úgy tetszik, nem csupán a dolgok fonákját mindig meglátó, mindenben kétkedő, csupa irónia és olykor vitriolosan szatirikus, műfordításokon edzett Kálnoky tudott egész lelkével ráhangolódni Apor Elemér költői egyéniségére, hanem a hívő és rajongó, nehéz sorsában is mindig reménykedő, a teremtés csodáin vallásosan csüggő Apor Elemér is képes volt megzengetni Kálnoky húrjait.

Kálnoky Adósság című versének legfőbb érdekessége – nekem legalábbis – a két sors mérlege és a kettejük művészsorsához fűződő, különös életfilozófia. Tartozásról vall, amely enyhe, de feloldhatatlan szorongással tölti el a költőt a kései törlesztés közben is. Arról elmélkedik, hogy az idő „úgyis egybemossa a kudarcot és a sikert”, mármint Apor Elemér sikerének elmaradását és a Kálnoky életében, ha csak öregkorában is, de kétségtelenül megérkezett elismerést. Így szólal meg Kálnoky lelkiismerete: „[...] mintha tiltott cselt követtem volna el, / nem szűnik a lelkifurdalás. / Mintha leszüreteltem volna / a más gyümölcsét titokban. / Mintha olyasmi volna birtokomban, / aminek a fele vagy harmada igazság szerint / téged illetett volna meg, nem engem. ”

Ha ez jókora „költői túlzás”, akkor – érzésem szerint – azért beszél így Kálnoky, mert ő is ízlelte a hallgatás keserű, hosszúra nyúlt éveit. S amikor helyzete kedvezőbbre fordult, nem volt nehéz elképzelnie, milyen lehet a teljes elszigeteltség és visszhangtalanság. Versében a szenvedés mély ismerete bújik meg, amely megduplázva hitelesíti azt a lelki jelenséget, amelyet a lélektan empátiának – együttérzésnek, érzelmi azonosulásnak – nevez.


1 Az irodalomtörténész a Petőfi Irodalmi Múzeum megbízásából kereste föl a költőt. Kálnoky hangszalagon rögzített vallomása rövidített és szerkesztett változata a Menekülő szív – Kálnoky László emlékezete című könyvben olvasható. Nap Kiadó, 2000. Sorozatszerkesztő Domokos Mátyás, összeállította Alföldy Jenő.