1. évfolyam 1. szám (2007. tél) » szentesi zsolt: tisztelgés a költőtárs előtt

Szentesi Zsolt
Tisztelgés a költőtárs előtt


Kálnoky László: Adósság

A hetvenöt éves Apor Elemérnek

Mennyire fáj, milyen kevesen ismernek téged
szülővárosunk határán túl! Mennyire bánt
a nehezen leróható adósság, első tanácsadóm,
akihez késő délutánonként jártam valaha
az egri Líceum földszintjén, az ilyenkor már nyugodt
szerkesztőségbe, hiányos önbizalommal és leküzdhetetlen
becsvággyal, véleményért, biztatásért.
Sosem csalódtam benned, aki annyira jó és türelmes
voltál, akinek csak az én szememmel látható keze nyoma
ma is ott van első kötetem számos darabján.
Mennyire bánt a mulasztás, még ha szigorúan véve
nem is vagyok hibás, amiről egy kicsit te is tehetsz.
Bárcsak lettél volna erőszakosabb, követelőbb!
Nem, nem! A túl szelíd ember nem tudja megvédeni
érdekeit a tülekedő, harcos világban.
Barátai sorsára hagyják idegenebb,
de sürgetőbb ügyek miatt. Lemorzsolódnak az évek,
kihullnak markunkból a fényes kavicsok
vagy gyöngyszemek. Akadályok állnak utunkba.
Labirintusba tévedünk előbb-utóbb, zegzugos
barlangba, ahol a szerencsés kutató
tíz körömmel, vérző ujjhegyekkel kikaparja
a keskeny átjárót. A másik csüggedten leül
egy kőre, és így várja az időt,
mely úgyis egybemossa a kudarcot és a sikert.
Nem mozdul a földindulás jöttére sem,
hiszen egyképp beborítja az omlás
a küzdőt és a tétlent,
a lázadót és a legyintve belenyugvót.
Nem alakult ünnepi köszöntővé ez a vers.
Talán nincs is mit ünnepelni.
De változatlanul nyomaszt a tartozás, amit
le kell rónom, aminek ez a vers csak
türelmetlen előfutára. Bárcsak találnék szavakat,
elmondani, hogyan taposta el a lángot,
mielőtt felragyoghatott volna igazában,
egy óriási talp. Láthattam fejem fölött
a mindnyájunkat fenyegető balszerencsét
nemegyszer én is. Nekem sikerült
egy váratlan mozdulattal kicsúszni
árnyéka alól. De mintha tiltott cselt követtem volna el,
nem szűnik a lelkifurdalás. Mintha leszüreteltem volna
a más gyümölcsét titokban.
Mintha olyasmi volna birtokomban,
aminek a fele vagy harmada igazság szerint
téged illetett volna meg, nem engem.

Régóta tudott biográfiai tény, hogy a két egri költő, Apor Elemér és Kálnoky László már fiatalon, a harmincas években ismerte egymást, s a kölcsönös rokonszenv és tisztelet annak ellenére megmaradt, hogy az utóbbi 1941-ben Budapestre költözve elhagyta szülővárosát, az előbbi pedig egészen 2000-ben bekövetkezett haláláig itt élt. Azt is tudjuk: míg Kálnoky – dacára a szinte folyamatosan fújó kultúrpolitikai ellenszélnek – a Nyugat ún. harmadik nemzedékének jelentős alkotójává emelkedett, s műfordítóként is maradandót alkotott, addig Apor Elemér sajnos nem mondhatott magáénak ilyesfajta (el)ismertséget; már csak azért sem, mert emberi/egzisztenciális, illetve költői pályája a háború után a koholt politikai vádak, a börtönévek, a megtűrtség és a mellőzöttség miatt tragikusan kettétört. Művészként hosszú időre elhallgatott.

Az Adósság című költemény címe valamiféle tartozásra utal, ám hogy ez milyen értelmű, irányultságú (ki tartozik kinek?), mióta áll ez fenn, leróható-e – ezt illetően a képzett főnév nem ad semmiféle információt, már csak erőteljes személytelenségéből, ténymegállapító jellegéből fakadóan sem. A műben a cím után olvasható ajánlás („A hetvenöt éves Apor Elemérnek”) maga is jelzi a tiszteletadást, a főhajtást közvetlenül kiváltó élményhelyzetet, azaz a biográfiai tényt: Apor Elemér hetvenöt éves, vagyis a mű 1982-ben íródott. Az ezen ajánlásba emelt Apor családnév pedig azt teszi egyértelművé számunkra: Kálnoky nem elsősorban az ismerősnek, az (átlag)embernek írja/ajánlja versét, akit – mint tudjuk – Kapor Elemér­ként anyakönyveztek, hanem, választott művésznevén megnevezve, a költőhöz, a költőtárshoz. Azaz – legalábbis most, e műben, e mű erejéig – elsősorban művészként áll előtte a több évtized óta ismert egyén, a költő szól a költőhöz.

Az alkotás első mondata egyszerre egy fájdalmas érzelmeket megszólaltató/kimondó tényközlés, ugyanakkor egy közvetett odafordulás, szinte megszólítás. A rezignált szomorúság, a fájdalom oka sajátos módon a megszólított (téged) „szülővárosunk határán túl”-i ismeretlenségéből fakad. Vagyis a beszélőben meglévő negatív érzelmek nem saját helyzetéből, esetleg az őt ért negatív hatásokból fakadnak (ami egyébként meglehetősen gyakori a lírában, mint efféle érzelmeket kiváltó élmény), hanem a másik, a beidézett költőtárs pozíciójából, az őrá vonatkozó hiányból, ismertsége hiányából. A vers lírai énje átérzi és átveszi a társ élményhelyzetét. Egyszerre beszélhetünk itt belehelyezkedésről és az érzelmek egyfajta önmagába transzponálásáról, saját magába történő átvetítéséről. E fájdalom nagyságát jól mutatja s egyúttal megemeli a „mennyire” fokozó mellékértelmű, felkiáltást magába sűrítő (szófajváltáson átment) indulatszó, mely azzal, hogy a mű első szavaként szerepel, a rákövetkező lexémával (fáj) együtt megadja az egész alkotás hangulati alaptónusát. (A felkiáltójel a mondat végén tovább fokozza és kiemeli egyrészt a nagyfokú affektív telítettséget, másrészt a felkiáltó jelleget. A lírai én emellett nemcsak fel-, de rá is kiált a vers olvasójára, közvetetten mindazokra, akik nem ismerik a beidézett társat – ezzel pedig közvetetten konatív [felszólító] funkciót is nyer a mondat: Eddig nem ismertétek, ismerjétek meg!) A „mennyire” szó nyomatékosításképp a következő mondat elején is ott található („Mennyire bánt...”), azonban a „bánt” lexéma nem pusztán a „fáj” szinonimájaként értelmezhető. Ennél már többről, illetve másról van szó: a versbeni én valamiféle önvádja, önmaga hibáztatásának gesztusa is kiolvasható belőle. Ennek oka pedig a már a vers címében is megjelölt „adósság”, ami itt kezd konkretizálódni: a lírai alany adósságáról van szó a megszólítottal, a beidézettel szemben, aki itt az „első tanácsadóm” szókapcsolatban jelenik meg. Már a korábban szereplő, az első sor végén olvasható „téged” egyes szám második személyű személyes névmás (tárgyas alakja) is egyértelműen mutatta: a megszólító és a megszólított, a beidéző és a beidézett (itt most az ajánlásban történt konkretizáló névmegjelölés következtében irodalomtudományi fenntartások nélkül megnevezhetjük a két személyt: Kálnoky László és Apor Elemér) közt közvetlen, személyes kapcsolat van. Az „első tanácsadóm” e szívélyes viszonyt teszi még egyértelműbbé (különösen az egyes szám első személyű birtokos személyrag/-jel révén), egy új, addig ismeretlen aspektusra is ablakot nyitva: a születésnapi köszöntőt mondó/író Kálnoky számára az ünnepelt nem pusztán jó ismerős, akár barát, de – amint erről az ajánlásban szereplő megnevezés kapcsán már szóltam – itt most sokkal inkább költő(társ). Méghozzá olyasvalaki, aki annak idején – s ez a harmincas évek, nagyjából mindkettejük lírikusi indulásának esztendei – segítségére volt alkotónknak, iránymutatással szolgált, „tanácsokat adott” neki. S hogy itt valóban költői-irodalmi tanácsadóról van szó Apor Elemér személyében, azt a következő sorok teszik még bizonyosabbá: a „Líceumba”, a „szerkesztőségbe” járt az alig néhány esztendővel fiatalabb szárnypróbálgató költősiheder, „hiányos önbizalommal és leküzdhetetlen / becsvággyal, véleményért, biztatásért”. Tudhatjuk: a Líceumban, annak földszintjén volt akkortájt az Egri Újság, majd az Eger című lapok szerkesztősége, melyeknek Apor Elemér volt a redaktora. Kettejük közt – amint ezt az imént idézett másfél sor is mutatja – művészi-esztétikai értelemben valamiféle alá-fölé rendeltségi viszony volt, persze nem emberileg, inkább a mester-tanítvány pozitív értelmében. A pályakezdő költő(k)ben meglévő kettősségre, ambivalens attitűdre utalnak a „hiányos önbizalom” és a „leküzdhetetlen becsvágy” oxymoronos jellegű szintagmák. Viszonyuk közvetlenségét fejezik ki a „jó” és „türelmes” lexémák éppúgy, mint a „Sosem csalódtam benned” tagmondata. A szerkesztő-költőtárs ember(ies)ségét, szeretetét, tapintatát, segítőkészségét, a másik (mások) iránt érzett megbecsülését sugározzák a visszaemlékező szavak. S itt kapjuk meg végső bizonyítékát annak, hogy a „tanácsok” és a „szerkesztőség” szóelemek irodalomra, versekre (voltak) vonatkoztatandók: „akinek csak az én szememmel látható keze nyoma / ma is ott van első kötetem számos darabján.” Kálnoky ezen első kötete, Az árnyak kertje, 1939-ben jelent meg (nemzedéke többi tagjához képest meglehetősen későn), s alig több mint fél évtized munkáit gyűjtötte egybe. Eszerint – s ezt Apor Elemér életrajza is alátámasztja – ezen esztendők közös beszélgetéseit, munkálkodását idézik fel a költemény eddigi sorai. (Tudjuk, Apor Elemér ekkortájt volt túl első – s sokáig sajnos egyetlen – kötete összeállításán és megjelentetésén, mely 1935-ben látott napvilágot Mindenki nagynak születik címmel.) (Mindezekre a közös disputákra, beszélgetésekre emlékszik vissza Apor Elemér mintegy hatvan esztendővel később, amikor a következőket olvashatjuk tőle a Kortárs hasábjain: „Újságíró voltam, az Eger című egyetlen egri napilap szerkesztője. Én közöltem először Kálnoky László verseit, s kerültem barátságba vele, beszélgetőtársam lett a kicsiny szerkesztőségben.”1)

A költemény következő mondatának kezdete még látszólag ugyanazon gondolatkörben és idősíkban mozog, e feltevést elsősorban a szövegpárhuzam indukálja és erősíti a befogadóban: „Mennyire bánt a mulasztás...” Ám a folytatás nyomán elvet(het)jük ezt az ötletet; itt már a megidézés, a köszöntés jelenében vagyunk, s az önvád gesztusa részlegesen védekezésbe illetve mentegetőzésbe, magyarázkodásba vált át („még ha szigorúan véve / nem is vagyok hibás...”). Sőt, az utolsó tagmondat („amiről egy kicsit te is tehetsz”) már inkább enyhén támadó, megrovó magatartást, viszonyulást formuláz meg (bár az egyes szám második személyűség használata következtében a reláció továbbra is közvetlen, személyes). E gondolatot és attitűdöt erősíti-fokozza a következő sor: „Bárcsak lettél volna erőszakosabb, követelőbb!” A szöveg e sorait illetően még nem dönthető el egyértelműen: a korholás, a szemrehányás a kapcsolatukra, annak bizonyos aspektusaira vonatkozik (erőteljesebb kritikára lett volna szükség a verseket illetően?), vagy valami másra, általánosabb dologra? A költő-szerkesztőhöz/-ről, a kritikusról/-hoz szól itt a lírai én, vagy az emberhez/-ről? A bizonytalanságot bizonyossággá a következő rész változtatja át, kérdéseinkre a választ ott fogjuk megkapni.

A költemény folytatásában olyannyira egyetemes érvénnyel, általános jelleggel, totalizálóan fogalmaz a versbeni én, hogy nyilvánvalóvá válik: a korholás a beidézett-megszólított emberi habitusának szól(t), a „túl szelíd embernek”. Természetesen e szemrehányás egy fordított értékhelyzetet, értékviszonyt takar, azaz az austini értelemben vett ún. egzercitív fordulatnak (nem arról beszélünk, ami van, hanem aminek lennie kellene [kedvező vagy kedvezőtlen ítélet egy magatartásról]) nevezhető e szövegformálás: az értéktelített válik látszólag értékhiányossá, amennyiben a „túl szelíd ember” képtelen arra, hogy harcoljon magáért, ’megvédje érdekeit’ „a tülekedő, harcos világban”. Ezen értelemben kellett volna tehát – a fentebbi sorok tanúsága szerint – „erőszakosabbnak”, „követelőbbnek” lenni. A pozitív, rokonszenves, a humánum és az egyetemes erkölcs íratlan szabályai szerinti értékek (megértés, odahajlás-odafigyelés, „szelídség”, tolerancia, segítőkészség, a másik, a többi ember iránti tisztelet és megbecsülés – ezek szerint a költő-szerkesztő Apor Elemér domináns személyiségjegyei) így látszólag negativitásként jelennek meg: az érvényesülés, a meg- és elismertség akadályává válnak. Mindez pedig végső soron implicit módon mutatja a világ, az értékrendek kifordultságát, zűrzavarosságát, a tradicionális értékvilág tragikus eltűntét. S ezt valóban a legszelídebbek szenvedik meg leginkább: „Barátai sorsára hagyják...”, egyedül marad, rezignált, szomorú vagy épp kétségbeesett tudat- és érzelemvilággal veszi tudomásul/kénytelen tudomásul venni kiszolgáltatottságát, végletes (gyakran végzetes) magára maradottságát. Lassan odavesznek, eltűnnek a szép eszmék, a gyönyörű ideák, a lélekemelő gondolatok, az én nagyszerű tervei (mindebből – jellemző módon – épp neki, az ilyesféle embernek oly sok volt), célkitűzései a felszínre jut(hat)ás legkisebb esélye nélkül a megvalósíthatatlanság mindent elnyelő iszapjába süllyednek az esztendők során. Kálnoky szép és szemléletes megfogalmazásában: „Lemorzsolódnak az évek, / kihullnak markunkból a fényes kavicsok / vagy gyöngyszemek.” Az ilyen ember feleslegesnek, hiábavalónak érzi a küzdelmet, a harcot, „csüggedten leül / egy kőre, és így várja az időt, / mely úgyis egybemossa a kudarcot és a sikert.” Marad tehát a tompa süketség, a rezignált beletörődés, hiszen a sors, az élet már úgysem képes semmit sem adni, s ha igen, a „kudarc” és a „siker” is megkülönböztethetetlen már egymástól, amiképpen a küzdőt és a tétlent, a lázadót és a „legyintve belenyugvót” is ugyanazon vég várja: „beborítja az omlás.” A Kölcsey-féle Vanitatum vanitas (1823), azaz a hiábavalóságok hiábavalósága, keserűsége, reményvesztettsége, tragikuma csenghet távolról a fülünkbe. Egyértelműen mutatják e léthelyzet kiúttalanságát, a bezártságot, a leszorított létbe kényszerítettséget e versszakasz toposzai és metaforái: lemorzsolódó évek, akadályok, labirintusba tévedés (e szókapcsolat második eleme is jelzi, hogy ebbe mintegy akaratán kívül, véletlenül kerül az ember, kiszolgáltatottjává válva a körülményeknek), zegzugos barlang, keskeny átjáró, földindulás, omlás, amik beborítanak. Mintha nemcsak a létből, de térből és időből is kiesett volna, végképp a létezés perifériájára szorult volna az individuum, aki szinte önmagát marginalizálta – ám tragikus kényszerűségből. Ennek szólt a korábbi korholás, de a lírai én azt is képes volt érzékeltetni: mindezt tehát a körülmények szorítása eredményezte, illetve a személyiség beletörődő „szelídsége”. Az egyetemes emberi humánum kétségbeejtően tragikus veresége ez.

E sorok – melyek ezek szerint a mű második szerkezeti egységét adják – generalizáló és totalizáló gondolatai és nyelvi síkjai (melyek mögött ugyanakkor félreérthetetlenül ott van a beidéző Kálnoky véleménye és a beidézett Apor Elemér létsorsának tragikuma) után ismét személyesebb hangot üt meg a költemény. Az egyszerű, tömör kijelentés egyszerre foglal magába némi önvádat, ugyanakkor mentegetőzést: „Nem alakult ünnepi köszöntővé ez a vers. / Talán nincs is mit ünnepelni.” Hát hogyan is lenne? Hiszen a beidézett társ élete, éppúgy, mint művészi pályája, tragikusan kettétört, az üresség, a rezignált beletörődés, mindennek kényszerű elfogadása és tudomásul vétele maradt számára az egyetlen lehetséges attitűd. Tényleg mit is lehetne ezen az egyébként szép évforduló, születésnap alkalmából ünnepelni? A kudarcot? A leszorított létet? Az ifjúkori álmok, ideák elvesztét? Az évtizedeken át tartó ellehetetlenülést/ellehetetlenítést? Az ünneplés lehetőségével, a kerek évforduló beköszöntével éppen ezért a vers beszélője nem törődik. Ami számára a lényeg, ami túlmutat mindezen, az saját viszonya a megszólítotthoz, konkrétabban az „adósság”, a „tartozás”, illetve annak az őt mérhetetlenül nyomasztó valósága. Pregnánsan mutatja ezt az ellentétet (ünneplés, mely mégis elmarad, ott van viszont a „tartozás” ténye/érzülete) a „de” ellentétet kifejező kötőszóval történő folytatása a műnek („De változatlanul nyomaszt...”). A versbeni alany ezen költeményét is csak e tartozás „előfutárának” nevezi/tekinti, ezzel is kifejezésre juttatva: ezen alkotás pusztán az adósság tényének konstatálása, s semmiképpen sem az annak valamiféle lerovása. Egy vers ehhez – érzése/véleménye szerint – kevés (lenne). S felmerül azon kérdés is: Törleszthető-e ez, az ilyesféle adósság egy (vagy akár több) alkotással? Valójában nem. Hiszen visszaadható-e a régmúltban kapott segítség abban az értelemben, hogy egy hatvannyolc éves költő segít egy hetvenöt évest? Éppen az a szomorúan lehangoló, hogy nem. Az adósság ilyen értelemben örökké megmarad – nyomasztó teherként nehezedve a tudatra. (Így mindenképpen helyes észrevételnek nevezhetjük Csűrös Miklós meglátását, aki szerint Kálnokyt Apor Eleméhez „a félresikeredett vidéki költősors jóvátételének vágya fűzte”.2)

Az ez után következő sorok metaforikusan azokat a körülményeket sűrítik magukba, melyek következtében a megszólított költőtárs létét/létszituáltságát az előző szerkezeti egység korábban már kiemelt toposzai tárták elénk – a maguk erőteljes képiségében: akadályok, labirintus, keskeny átjáró, leülni egy kőre, földindulás, omlás. A „felragyogás” fázisát elérni/megérni képtelen „láng”, amit „eltaposott” „egy óriási talp”, a kettéhasadt emberi-egzisztenciális és költői-művészi pálya be-, illetve kiteljesedhetetlenségének szomorúan tragikus toposza. Mint azt jól tudjuk, ezt volt kénytelen meg- és átélni Apor Elemér. S hogy ezt maga a verset író Kálnoky is pontosan tudta, arra közvetetten utal két idézet is. Az egyik (tulajdonképpen idézetpár) alkotónk egyik kései ciklusából való, melyben Homálynoki Szaniszlónak keresztelve magát (a Sáfrány Aladár nevű személy pedig Apor Elemér alteregója) a következőképp ír társáról: „Fölismerte [...] Sáfrány Aladárt, a Szaniszlónál is mostohább sorsú / váraljai költőt, aki immár végleg ottrekedt / szülővárosában;”. Majd másfél oldallal később: „[...] és Sáfrány Aladár, Homálynoky fiatalkori barátja, / a balsorsú költő volt jelen.” ( Homálynoky Szaniszló történetei [1979–80]). A másik citátumbizonyíték jelen költeményünk folytatása: „Láthattam fejem fölött / a mindnyájunkat fenyegető balszerencsét / nemegyszer én is.” Az utolsó három szó jelzi: Kálnoky is gyakran kényszerült megtapasztalni az „óriási talp” rémét, így pontosan érzi és tudja, mit jelent ennek árnyékában létezni. Még akkor is, ha neki (legalábbis saját bevallása/meglátása szerint) „sikerült [...] kicsúszni árnyéka alól”. Itt következik azonban egy sajátos gondolat, mely egyúttal fordulat a versben. E megmenekülést a versbeli alany „tiltott csel”-ként metaforizálja, aminek hatására „nem szűnik a lelkiismeret-furdalás”. A „de” ellentétes kötőszóval történő mondatkezdés is arra utal, hogy ezt valamiképpen helytelen cselekedetnek/dolognak tekinti a lírai én. E történés következtében ő – legalábbis részben – megmenekedett attól, amit a megszólított költőtárs megélni kényszerült. Úgy tekint erre az egészre, mintha ennek lett volna okozata az ő (el)ismertsége, szemben a másik pályájának kettétörtségével, (el)ismertségének hiányával. S ezért van benne valamiféle bűntudat, és itt érthető meg igazán a költemény címe: Adósság. Amit ő kapott (baráti, szerkesztői, költőtársi tanácsok, segítség), az benne kiteljesedett, beért. (A korábbi rövid reflexióra visszautalva: ezért is szinte lehetetlen a törlesztés, az adósság lerovása. Mert ez – ma már, több szempontból is – törleszthetetlenné, leróhatatlanná vált.) A vers elején is megtapasztalt önvád attitűdje tér vissza: „Mintha leszüreteltem volna / a más gyümölcsét titokban.” (A komplex metafora azért is tökéletes mélyszerkezeti jelentésességében, mert ahogyan magát az ellopott gyümölcsöt nem lehet visszaadni, akár azért sem, mert megette vagy eladta azt a „szüretelő”, úgy a valamikor felhasznált, „beépített” tanácsokat, segítségnyújtást sem – lásd fentebb is.) Úgy véli, méltatlan módon, illetéktelenül jutott hozzá több dologhoz, s ennek felismerése egyszerre váltja ki az említett önvád érzését éppúgy, mint az „adósság” mondhatni permanens, folyamatos (ezért is oly nyomasztó) érzületét-gondolatát.

Kálnoky László is sok hányattatást, méltatlan támadást, sérelmet, háttérbe szorítottságot volt kénytelen megélni emberként és alkotóként egyaránt. Ezzel együtt is képes volt azonban a XX. század második felének kiemelkedő lírikusává válnia. Éppen ezért különleges és megkapó, hogy egy ritka szép gesztussal a költőtárs, a tanítvány mélységes tiszteletével, az örök hála és az el nem múló megbecsülés attitűdjével zárja költeményét: „Mintha olyasmi volna birtokomban, / aminek a fele vagy harmada igazság szerint / téged illetett volna meg, nem engem.” (Közvetetten ugyan, de ugyanezekre utal talán az az apró filológiai tény is, hogy Kálnoky ezen alkotása az Élet és Irodalom 1982/12-es számában úgy jelent meg, hogy közvetlenül alatta Apor Elemér Isten bárányai című költeménye volt olvasható; ez az együttes megjelen[tet]és valószínűsíthetően nem kis mértékben volt köszönhető Kálnokynak. Annál is inkább, mivel Apor Elemér korábban soha nem publikált/publikálhatott irodalmi hetilapunkban.) Az alkotás prózavers formájában íródott, így nem oszlik strófákra, s rímeket is csak elvétve találhatunk benne. A költemény így a hétköznapi szöveg, az élőbeszédszerűség felé közelít, ami mutatja egyrészt a megszólító és a megszólított, a beidéző és a beidézett közötti szoros, közvetlen, szinte familiáris viszonyt (s ez ráerősít az egyes szám első személyű tegező grammatikai formára), másrészt az „adósság” érzülete is perszonálisabbá, személyközelivé válik ezzel. Emellett a szövegnek így lesz egy oldottan meditatív jellege, ami a befogadóban azt az érzést kelti, mintha maga is részese lenne a töprengésnek, a lírai én belső vívódásának.

Kálnoky László Adósság című verse így egyszerre születésnapi köszöntő, tiszteletadás, önvád, közvetetten pedig a leszorított létbe nyomorító külső körülmények fölötti keserű töprengés. E szituáltság tragikus módon roppantotta ketté a hajdani szépreményű költőtárs pályáját, s ugyanakkor egy ’szelíd’, segítőkész, humánummal teli ember életét, nem maradván számára más egyik kései költeményének tanúsága szerint, mint a kétségbeejtő helyzet konstatálása: „Mint ó toronyban / tört harang / miben emlék / már a hang / úgy őrzöm én is / hangjaim / egy tűnő élet / romjain.” (Mint ó toronyban...)

Összegezésképpen pedig azt mondhatjuk: bár az Adósság című alkotás Kálnoky szerint „csak / türelmetlen előfutára” a lerovandó tartozásnak, kevés ennél szebb, őszintébb, szeretetteljesebb ünneplő-köszöntő sorokat ismerünk a magyar lírában.


1 Apor Elemér: Egy különös dedikáció, amelyet később megváltoztat a szerző. Ismeretlen részlet Kálnoky László ifjú éveiből. Kortárs, 1994/2. 116.

2 Csűrös Miklós: Pokoljárás és bohóctréfa. Tanulmány Kálnoky Lászlóról. Magvető, Bp., 1988. 19.