1. évfolyam 1. szám (2007. tél) » ködöböcz gábor: Élmény- és érzékenységformák érintkezése ...

Ködöböcz Gábor
Élmény- és érzékenységformák érintkezése Apor Elemér és Kálnoky László költészetében


Amikor témánkhoz közelítünk, nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy Apor Elemér és Kálnoky László esetében rendkívül művelt, bámulatos esztétikai érzékkel bíró, tág horizontú szerzőkről van szó. Olyan alkotókról, akik ráadásul tanulhatatlan talentumokkal voltak megáldva: egészen kivételes érzelmi intelligenciával, egészséges humorérzékkel és irigylésre méltó fegyelmezettséggel rendelkeztek. Egész művészi-emberi portréjukat a visszafogott elegancia, a bölcs mértéktartás, a kisszerűségeken fölülemelkedő távlatosság határozta meg. S mindezek tetejébe – verseik, vallomásaik és a róluk szóló kritikusi vélemények alapján – nyilvánvaló szemléleti és életérzésbeli hasonlóság, esetenként pedig kísérteties azonosság figyelhető meg közöttük. A két életpálya párhuzamosságait, illetve érintkezéseit a téma legavatottabb ismerőiként számon tartott kutatók (Alföldy Jenő, Csűrös Miklós és Cs. Varga István) több megkerülhetetlen tanulmányukban és monográfiájukban bizonyították. A két költő szemléletének lényegi azonosságáról, művészet-felfogásuk, hagyomány- és értéktudatuk egyezéséről lényeglátó pontossággal és artisztikus megformáltsággal vallanak Kálnoky László költeményének sorai: „... inkább vagyok az érdektelenségben rejlő szépségnek,/ semmint a szépség érdektelenségének / szomorú fölfedezője.”(Bíbornokok és japánok), „... És mégis csak itt érezzük magunkat / otthon. A megszokás hatalmas úr, / hatalmas mágnes ez a föld, s a költő / pótolhatatlan kincse anyanyelve. / Talán jobb lett volna máshol születni... / De élni és meghalni – itt, csak itt!”(Északon). Ez a szakrális emelkedettségű, sugárzó tisztaságú versbeszéd nemcsak Apor Elemér és Kálnoky László költészetének alapmotiváltságáról ad számot, hanem arról az esztétikai magatartásról is, amely az ő esetükben a magatartás esztétikáját is jelenti.

Minthogy a művészi karakter több, egymásnak is ellentmondó mozaikból áll össze, annak meghatározása sohasem könnyű. Az egyes komponenseket figyelembe vevő körültekintő óvatosság és a költői alkatra vonatkozó árnyalt fogalmazás tehát jelen esetben is alapkövetelmény. Azt mondhatjuk, hogy Kálnoky László az egzisztencializmus érzelmi alapjaival rokon, a kisemmizettség és megsebzettség bélyegét heroikus pesszimizmussal, férfias komolysággal és/vagy humorba oldott rezignáltsággal viselő létköltészetet művel, amely a huszadik századi ember alapvetően szenvedésre, reménytelenségre, istennélküliségre kárhoztatott magányát és passiójárását az elégikusság, az illúziótlan komorság, az irónia és a tragikum jegyében ragadja meg. Ez a túlnyomórészt sötét, avagy piszkosszürke színekben játszó, kiábrándultságot, de legalábbis súlyos ontológiai kétségeket tükröző létélmény Apor Elemértől sem idegen, de az ő késő romantikus ösztönzésekre fogékony verseiben a nagyobb fokú létbizalom és életszeretet oldottabb, lágyabb, szelídebb, mondhatni, pasztellszerűbb hangulatot és stilizáltságot teremt. Hozzátéve, hogy a Kálnokynál nagyon is szembetűnő baudelaire-i és parnasszista hatások alig-alig, vagy csak igen mérsékelten vannak jelen. Mindkét líravilágra jellemző viszont, hogy a létértelmezést és világalkotást „az irracionális misztika és a pragmatikus racionalizmus” kizárásával, a létbevetettség tragikus derűjével, az emocionális és intellektuális elem kölcsönös feltételezettségével, retorizáltságot is szabályozó harmonikus egyensúlyával valósítja meg.

Az elmondottak konkretizációjához az Apor Elemér és Kálnoky László közötti párbeszéd azonos élmény-, gondolat- és hangulatkörben fogant darabjai: a Ballada egy királyról, illetve Az árnyak kertje szolgálhatnak élményszerűen izgalmas adalékul. A Mindenki egyedül és a Magány tematikai egyezésen túlmutató dialógusa szintén lényegi hasonlóságra utal. Akárcsak a Csűrös Miklós által kiváló érzékkel föltárt egyéb intertextuális természetű párhuzamok és a szövegvilágban jelen lévő tudatos vagy önkéntelen érintkezések: a Labdajáték (Vagy lélekvándorlás), Az esti árnyakban, az Apám, a Játékszerekben, a Folyóparti kaland, az Egy (vagy két) letört liliomszálban folytatódik, és találja meg a maga teljesebb jelentését. A párhuzamként említhető példák sorát az egri, s ezen belül a családi témájú versek köréből tetszés szerint tovább bővíthetnénk.

Ősrégi tapasztalat, hogy a fölnevelő táj és szűkebb pátria a maga kulturális közegével és szellemi kisugárzásával óhatatlanul megjelenik a művek értékvilágában. Az Apor és Kálnoky-féle létérzékelés és világlátás olykor meglepőnek tetsző egyezései, hasonlóságai voltaképpen az útra bocsátó mikrovilág, a „selyemgubó-városnak” nevezett egri (kisvárosi) miliő életre szóló hatásával, a gyermek- és ifjúkori emlékek személyiséget determináló erejével magyarázhatók. Erről egy vele készült interjúban Kálnoky László ekként nyilatkozott: „Nem vagyok tájak költője, pedig vizuális képzet típusú ember és író vagyok. [...] Szülővárosom és tájéka is inkább képekben él bennem, mint emberekben. [...] Huszonnyolc éven át éltem ott, mondhatni, a kamaszkoromtól kezdve az állandó elvágyódás állapotában. És mégis, elkerülve onnan, nem egy nosztalgikus verset is írtam szülővárosomról. [...] Hadd említsem csak az Időszerűtlen vallomás vagy az Egy városhoz címűeket. [...] Ma már csak kevés szál fűz ahhoz a tájhoz, ahol születtem. Igaz, hogy az a néhány szál, ha hetvenéves koromig kitartott, most már eltéphetetlen. Helyesebben: akkor is tovább élnek verseimben, ha életemnek vége szakad.”

Az egri témájú, esetleg motivikusan, avagy utalásszerűen egri kötődésű versek metaforikájában, motívumrendszerében, értékjelképeiben megjelenő élményrétegek és valóságszintek voltaképpen ugyanarra a közegre adott sajátosan stilizált és analizált költői reflexióként foghatók föl. A látomásos elemekkel dúsított és az enyhén mitizáló eljárással megemelt, ám többször is távolságtartó iróniával, imitt-amott szarkasztikus kacajjal szemlélt kisvárosi környezet a jellegzetesen Apor Elemérre és/vagy Kálnoky Lászlóra valló alkotó- és alakító energiák révén válik a magánmitológia hordozójává. A két értékvilág között megfigyelhető hasonlóság épp olyan természetes, mint ahogy az érzékenységformák egyediségéből következő eltérés. A kétféle valóságérzékelés azonossága és különbözősége, az Apor- és Kálnoky-vers gyakran egymást feltételező, kiegészítő és gazdagító párbeszéde maradandó esztétikai élménnyel és szellemi izgalommal lepi meg az olvasót. Ennek lehetünk részesei Apor Elemér Egert és környékét megéneklő versciklusában ( Őszi versek, Szüret, Puttonyosok dicsérete, A Hold jár bent, ezüstben, Bükki egyszerű, A szarvaskői állomáson, A Bükk csavargó útjain, Mint ó toronyban, Csend és erdő, Tarkő 960 méter), valamint Kálnoky László Eger-élményt tematizáló versvonulatában ( Érsekkert, Völgykoporsó, Intermezzo, Időszerűtlen vallomás, Egy városhoz, A kegyelet oltárán, Az elsodortak, A nudisták bejövetele, Egy régi sörtalp paleográfiája, Bizánc).

A felsorolt versek figyelmes olvasása egyebek mellett azzal a poétikai tanulsággal szolgál, hogy Apor Elemér az érzéki látványhoz, a szenzualitáshoz és panteisztikus szemlélődéshez fokozottan kötődő költő. Verseiben az enthuziazmusra emlékeztető rajongó áhítat és átszellemültség, a szemlélet tárgyával való tökéletes azonosulás, az egzaltációval rokon érzékenységforma nemegyszer a metafizikai tapasztalat többletével jelenik meg, és avat be a szeretetelvű létezés csodájába. Az imádatig menő természetkultuszt egészséges érzékiséggel ötvöző bukolikus idill, a derűre, örömre, harmóniára orientált beállítottság teljesen természetes módon teszi Apor Elemért Dsida Jenő, Áprily Lajos és a pályakezdő Radnóti Miklós közeli rokonává. Hitvallásként olvasható költeménye (Szerelmes vers) a szépségnek és a költői létformának elkötelezett, a hétköznapi dolgok és apró csodák dicséretét zengő, létszerelmes költőt láttatja: „... lányok félénk csókjai közt / asszonyok boldog ölében / téged / örömben és szomorúságban / téged / fenn és lenn és mindenütt / téged téged // téged kerestelek // gyötrőm és gyönyörűségem / mindenség szívverése // vers.”

Ehhez képest Kálnoky László a tárgyias világérzékelés konkrétságát lételméleti – filozófiai tartalmakkal gazdagon erezett látás – és kifejezésmód felé mozdítja el, és ezáltal egész költői világképét a horizonttágító és távlatosító eljárásnak alárendelt metafizikai irányultságú létértelmezés határozza meg. A némileg Aranyra emlékeztető Ars poetica is ezt támasztja alá: „Te magad légy a költemény, / melyet hatalmával a szónak / világra hozol! Légy tömény / s elvont párlata a valónak!” Ehhez társítható egy másik posztulatív jellegű, műhelytitkokba beavató vers(Munkamódszerül), amely a költői létformához nélkülözhetetlen éberség és kozmikus pillantás fontosságára irányítja a figyelmet: „Úgy nézd a jelenségeket, / mint ahogy a be nem kötött szemű fogoly / látja a fákat, bokrokat, / egy pillanattal a sortűz előtt.” Ezt akár önjellemzésnek is tekinthetjük, hiszen Kálnoky valóban egyetlen pillantással fogja át és metsző élességgel ragadja meg a látványt. Találóan írja róla Lator László, hogy megfogalmazása nem tűri a homályt, képei kemények, tiszták, szerkezete céltudatos, kimunkált. „Magát és a világot kegyetlenül éles fényben látja. Ritkán enged az ellágyulásnak.” Mindezen költői eljárások az egri témájú verseknek is fontos vivőerejét jelentik.

Kálnoky László költészetében Eger és az egriség meghatározó élményforrásként szerepel. Születésétől három évtizedet töltött itt, és Budapestre költözése után sem lett hűtlen a városhoz. Az idetartozó és fentebb már említett versek pragmatikai kontextusában a kisvárosi miliő jellegzetes képei, alakjai és élményrétegei ismerhetők fel. A szülőváros emberi, tárgyi világának tematizálása, a versekben fölépülő emlékterek megidézése az esztétikai minőségek sokféleségével és a hangnemek változatosságával ragadja meg az olvasót. Az elégikus-nosztalgikus emlékidézéstől a fanyarul groteszk, helyenként csúfondárosan nyelvöltögető, polgárpukkasztó és tabudöntögető reflexivitáson át az eszköztelenül pontos élőbeszédszerűséget ironikus-szatirikus futamokkal vegyítő hangvételig terjed az a partitúra, amely a Kálnoky-szövegeket egyedivé és egyszerivé teszi. Az élménytárgyiasítás hol szeretetteljesebb, hol kritikusabb, hol megbocsátóbb, hol könyörtelenebb, de mindenképpen állandó és töretlen. Az egri tematika folytonossága – mintegy a kvázi távolságtartás dacára is megőrzött hűség és ragaszkodás kinyilvánításaként – a Kálnoky-életmű egyik legvonzóbb sajátossága. Egyik konfesszionális mélységekben és spirituális magasságokban mozgó, a szakrális és profán érintkezését mutató verse (Egy városhoz) is erről tanúskodik: „Nem maradhattam ott örök rabodnak, / de hogy eszembe sem jutsz, mégse hidd. / Kockaköveid bennem súlyosodnak, / bennem görbülnek nagy boltíveid. [...] s a térzene, a harsogón banális, / bakák s cselédek, hölgyek és urak, / és a merev, mézsárga napsugár is, / mint egy légben maradt táncmozdulat.”

Tucatnyi vers és számos szöveghely bizonyítja, hogy a két egri kötődésű szerző hagyományos értelemben nem igazán tekinthető vallásos, avagy istenkereső költőnek, ám Apor Elemért az életörömök, életszépségek és életértékek áhítatos megjelenítése, Kálnoky Lászlót pedig a léttörvények, létigazságok és elemi létparancsok folytonos tematizálása avatja a szó legnemesebb értelmében szakrális költővé. Eltérő hangsúlyokkal és az életművön belül is változó intenzitással, de mindketten reflektálnak az európai kultúra fausti és hamleti tartalmaira. A goethei és shakespeare-i üzenetek erkölcsi-eszmei réteget érintő egzisztenciális kihívása – miszerint „a törvény alól, mely az élőket sújtja, / csak az szabad, ki magát fölülmúlja”, illetve „kizökkent az idő; ó, kárhozat! / hogy én születtem helyre tolni azt” – mindkét életműben tetten érhető, és nemegyszer felhajtóerőként, afféle írásra képesítő, inspiráló tényezőként működik. Örök emberi eszményekre figyelő, egyfajta memento mori diszpozíciót kifejező morális elkötelezettségükről egyetemes igénnyel vallanak legjelentősebb, intellektuálisan és formailag is legkimunkáltabb verseik. A lírai én legteljesebb személyes érintettségét és érdekeltségét kifejező versek közül Apor Elemértől említek néhányat: Ballada egy királyról, Isten bárányai, Az ősz szól – a tavasz felel, Mindenki egyedül, Kodály, A megírhatatlan, Intés a most születő gondolathoz, Perazim hegyéről, Jegenyefák hollókkal, Megkötözve a percmutatón. A poétikai, világképi szempontból reprezentatívnak mondható versek csoportját Kálnoky László esetében a teljesség igénye nélkül, ám a kiugró minőségre figyelve állítottam össze: Szanatóriumi elégia, Az elveszettek, De profundis, Lángok árnyékában, Oszlopszent, Az aszkéta pillanata, A műfordító halála, Hérosztratosz, Hamlet elkallódott monológja, A szemtanú, Letépett álarcok, Szvidrigajlov utolsó éjszakája, Hangok szólítanak. A sokszor emblematikusnak tetsző verscímek arról is árulkodnak, hogy Apor Elemér az intenzív spiritualitás jegyében, az intim szférán keresztül törekszik az egyetemes tartalmak megragadására, Kálnoky László viszont ugyanezt gyakran a kulturális emlékezet mozgósításával, különféle szerepek, maszkok, archetipikus magatartásformák segítségével, nem ritkán a portrévers és drámai monológ komplex érzékenységformákat működtető poétikai eljárásával valósítja meg. Kálnoky László emberként és költőként is sokat köszönhetett Apor Elemérnek. Atyai jó barátja és költőtársa iránti háláját és megbecsülését Adósság című versében oly módon fejezi ki, hogy a személyes kapcsolat szakmai-emberi hozadékát általánosabb tanulságokkal feldúsítva teszi az irodalmi köztudat részévé. A költemény egész partitúráját meghatározó nyugtalan közérzet, önvádként is értelmezhető lelkifurdalás, mélységes mély emberi megindultság és együttérzés néhány jellemző megnyilvánulását idézem: „Mennyire fáj, milyen kevesen ismernek téged / szülővárosunk határán túl! Mennyire bánt / a nehezen leróható adósság [...] Mennyire bánt a mulasztás, még ha szigorúan véve / nem is vagyok hibás [...] De mintha tiltott cselt követtem volna el, / nem szűnik a lelkifurdalás. [...] Mintha olyasmi volna birtokomban, / aminek a fele vagy harmada igazság szerint / téged illetett volna meg, nem engem.”

Meglehet, hogy a versbeszédet jellemző és vezeklésszerűen adósságtörlesztésre törekvő magatartás valamelyest Eger város mulasztásokból fakadó rossz közérzetét is képes kifejezni. Mindazt a kollektív mulasztást és tetemes adósságot, amelyet nemcsak Apor Elemérrel, de Kálnoky Lászlóval szemben is sikerült fölhalmoznunk. Az értékek iránti érzéketlenség és a jobb sorsra érdemesek iránti tapintatlanság elegáns malíciával megszólaltatott kritikája Kálnoky László Bizánc című versében is jelen van: „Szülővárosom mindig fölöttébb megbecsülte / a hírnév fényében idegenben sütkérező szülötteit, amit én is / a saját bőrömön tapasztaltam.” Végső kommentárként álljon itt egy csöndes, de határozott kívánság: ha már idejében nem sikerült, méltó és igazságos lenni, ha legalább utólag fölnőnénk a feladathoz és némi erőfeszítéssel megpróbálnánk átlépni a saját árnyékunkat. Ezáltal a legjobb egri hagyományokat követve lehetnénk hűségesek Apor Elemér és Kálnoky László testamentumához.