1. évfolyam 1. szám (2007. tél) » lipcsei márta: az élet dicsérete

Lipcsei Márta
Az élet dicsérete


Dsida Jenő (Kalendárium szonettekben – Augusztus)

Lám, most e délben, mint a renyhe, holt só
terül szét ringó tengerek vizében,
úgy oszlom én is szét e versben éppen
és gonddal mondom: tán ez az utolsó.

Nagy ideje, hogy csupa könnyű, olcsó
ígéim vannak, árnak ellenében
nem úszom már és néha – néha szépen
mondom magamban: várhatsz még koporsó!

Csak hallgatom a lomb meleg neszét
s az árnyas fákat bölcsen megmosolygom:
a tölgyet, hársat, bükköt, gesztenyét –

a forró nap vidáman vagy borongón
nagy, tiszta békét csurgat szerteszét...
Mégis csak jó e vénhedt, lomha bolygón!


1
Lám, most e délben, mint a renyhe holt só
fény- árny osztás alatt a szív még bódul
tiszta levegőt vesz, s lassan betódul
a semmi ritmus s a pokol folyosó

De úgy tűnik, hogy az okság – morzsák
az örökség, nem várt fölény dobol
túlélés mód, öröm, bánat honol
s áldás várón kiüt a komolyság.
És ragyog, delel a fátylakba bújt űr
lengén fed el így, mindenek ízében
mi húst zabál, s mint fabálvány testesül

áldás, szitok, szakadt szó új színében
rohadt azúr, zöld nyelv, mint némaságűr
terül szét ringó tengerek vizében.


2
Terül szét ringó tengerek vizében
a vers, száz varázsát átszövi megint
szavak éjéből a tél új havat hint
s a napkelte csillogva tartja épen.

Ha a csepp megtanulhatná tengerül
mi remeg legbelül: forma, tartalom
fal, mely egyre dől? – csak halni alkalom,
félő, minden ami versben elmerül.

Vedlik árnyék, ikrásodik lomb s az ég
elcsúszik a Hold – hol lehet az éden?
a jónak lemerjük habját és tejét,

a dallam síkos halacskák szívében
mint telt idő titka, mint belső nap sütés
úgy oszlom én is szét e versben éppen.


3
Úgy oszlom én is szét e versben éppen
mint valóság, ha jön súlyfelesleggel
szárnyaló fantáziám mondja: vedd el
s szavak nőnek a líra láncán szépen.
Mohó a szem, szépség fűszere: hiba
imbolyogva létrád támasztod égnek
törekvésed fölfelé maga az ének
nyers márványba vési magát az ima.

Arcodon millió némult barázda
a világ szemed vonalában, rázó
sápadt élet pereg homokra, sárba

s a képlet nyílván, hogy minden halandó
ritmust, rendszert a válaszmezsgyén várva...
és gonddal mondom: tán ez az utolsó.


4
És gonddal mondom: tán ez az utolsó
kitapintva egy új kor új kudarcát
lehetőségként szétszór súlytalanság
égi mértant húz az életvonalzó.

Az ész tükörzenének értelmet ad
felépül sejtek, sejtések halmaza
befelé ragyogva minden mi laza
és önrobbantva, szétterülve halad.

Hasonlít egymásra felhőtlen éjjel
víg képzelet, monológjaik csend show
találkozunk így: a Nagy Egész lénnyel.

Ha már kiürült a friss vizű korsó
pereg semmi maltere, jön a fényjel
nagy ideje, hogy csupa könnyű, olcsó...


5
Nagy ideje, hogy csupa könnyű, olcsó
vágy ne pillanat préseken remegjen
beérett érzés csodákra peregjen
bár idill interneten már kapható.
A tiszta kék ég belehull az űrbe
bátor tehénkék ott vígan legelnek
Isten büféjében titkon delelnek
s csodálkoznak, hogy kerültek zűrbe.

A léten túlról áradó huzatban
könnyes orrcsöpp ha lecsöppen, éppen
várod, betakar majd egy meleg paplan.

Már csak az agymezők jönnek elébem
vetni, aratni véredény hadakban
igéim vannak, árnak ellenében.


6
Igéim vannak, árnak ellenében
riogatnak így költöző madarak
emberek félnek, ahol fészket raknak
bolond mind, ki növeszti szárnyát télen.

Vagy talán föl csap költöző madárnak?
„Gilitze, gilitze, ne hagyd el a dútzod
Jobb ma egy fészekalj, mint holnap egy túzok...”
költözzek? – úgyis robbannak az árak.

Sziklakertté leszek, emelt fővel, fával
vagy virág leszek? – gondolom e-képpen
lázadok, végül nem törődök a mával

annak örülök ha lehajlok épen
az ember végül kibékül magával
nem úszom már és néha – néha szépen...


7
Nem úszom már és néha-néha szépen
villan a filmben cserélhető részlet
ha megszokod egyre több hiánykészlet
mint partra vetett hal vergődhetsz éjben.

Ember maga köré hurkolja korát
cipőjébe nőtt már a fürge pertli
ha itt vette ki bába, nehéz menni
megbékél s talán kap egy jó vacsorát.

Tüdővel itt vagyok, édes Istenem
jobban fáj a csend, ordítani de jó,
sziszegek, fogamat, magamhoz fenem.

Könnyű engedelmesen, örök rend – óh!
mindannyiunk ügye, vállalni merem
s mondom magamban: várhatsz még koporsó!


8
Mondom magamban: várhatsz még koporsó
összefonódnak fölöttünk a lombok
mint egymásra kulcsolt kezek, a dombok
metszett jelei lebegnek: szél, por, só.

A fénylő hangjegyek akár a folyó
ha dallam hegedűje zúgva zenél
nyitott érzékem gyönyörökről mesél
vitorláit bontja az élethajó.

Árnyas sétányon, sugárzó fák között
élő, új világ születik, rázza szét
hullámzó perceit, s a hátunk mögött

a szó bennünk rokon, várjuk a zenét
Nap árnyakkal játszik sejtések fölött
csak hallgatom a lomb meleg neszét.


9
Csak hallgatom a lomb meleg neszét
csak sejthetem milyen rejtélyt tartogat
lázas álmokért ha adsz vért és fogat
fény súlyos öklöket felejtve lesz ég.

Amennyit még a múló évszak elbír
hó, fotonokban másfajta tisztaság
kétes tapasztalás, félelem ha rág
csak ennyi változás lehet már a hír.

Fegyelemben fájdalom lehet arány
a nappal félálmokat sorol, ólom-
hangot hall: szerethető leszek talán,

tompa zajlás ha végigzúg a bolygón
valószínű visszhangja mégis talány
az árnyas fákat bölcsen megmosolygom.


10
Az árnyas fákat bölcsen megmosolygom
évek mentén marad az évszakokból
bennünk: nyíló béke, üdvözlet múltból
mint sugárzó fák árnyas sétányokon

Fényképész arcomba néz az őszi nap
kiskocsi életem nyájas, reszkető
tartó rugója meg – megereszkedő
elme lágy partján már csak lassan halad

Omlatag hús falán vadszőlő érrend
kiül rád s talán kiszűri a veszélyt
rögök zörögnek, csomósodik véred

elücsörgünk s ember elveszti eszét
aranyzöldben, alkonyatban irigyled
a tölgyet, hársat, bükköt, gesztenyét


11
A tölgyet, hársat, bükköt, gesztenyét
akik magukra rángatják a Napot
a sok embert ki ökörnyálba botlott
irigyelni kéne? Kérdem – miért?
Odamenni, ahol földig ér az ég
ahol az eget nem fedik be varjak
hol száj hazug szavakat nem akarhat
vágyat nem törli le láthatatlan kéz.

Újlenyomatokat vés a végtelen
temérdek kuporgó lélek mocorgón
szagos lehelettel felesel velem

mert vonz, taszít, majd eljátszik, mint az ón
betonmezőkön és fűzöld réteken
a forró nap vidáman vagy borongón.


12
A forró nap vidáman vagy borongón
épp szembéli tavon fürdik meztelen
csodálom olyan szép, olyan esztelen
ahogy lombsátrakon bomlik fodrozón.

Ott vitorlás házak százai szállnak
az ismeretlenbe, valahová...
ha elszűkül út, talán pálmák alá,
sokszemű, mindentlátó vággyá válnak.

Lehet a házak túlnövik a napot
maradni, menni, csak hallgatok s a zenét
fülbe..., csend, sötétség osztják a lapot

úgy vagyok egyedül, hogy látom szemét
a jövőnek s illúziót ha kapott
nagy tiszta békét csurgat szerteszét


13
Nagy, tiszta békét csurgat szerteszét...
talán övék a túlsópart örökre
magyar világ – gondot váltjuk örömre
hétszáz nemzedék adja ehhez nevét
Sürög – forog a varázslat, ki viszi
át ezt a gondot, s hord hozzá programot
szavakat mit szótárba is rakhatott
s jövőt látszatok szerint megint hiszi

Ágyúgolyó, nagyságok koponyája
koppan s a földgolyó alatt kavargón
tátog, végiggurul a semmi nyája

lehet üzenni, megoldani olcsón
ha éltet a tiszadunaság bája
mégis csak jó e vénhedt, lomha bolygón!


14
Mégis csak jó e vénhedt, lomha bolygón!
agyunkban ha friss, új eszmék kigyúlnak
lehet lábai kelnek mint a nyúlnak
s itthon hangtalan homok pereg fojtón

Vajon régészete lesz a jövőnek?
szabadság sivatag szívében fázik
furcsa fény kél, szótlan szemekben ázik
fiatal barátságok ha szövődnek.

Haragot arat, ki gyűlöletet vet
felgyújt hazát, házat, kiáltás fájó,
visít, keressük az eldobott követ.

Ahogy szárít az idő, sóhajtunk: óh!
eső ölti egybe az eget, földet
lám, most e délben, mint a renyhe, holt só.


Ezzel a szonettkoszorúval emlékezünk a száz éve született „poeta angelicus” Dsida Jenőre.