1. évfolyam 1. szám (2007. tél) » lászlóffy csaba: hölderlin, avagy a homály évszakai

Lászlóffy Csaba
Hölderlin, avagy a homály évszakai


Hideglelős katarzisát gyógyítaná kánikulai agyalágyultságban?...
Ki szól rá, csosszanó lépteire?
Már a hídon vánszorog...
Koreszmék torz ítéletei, egyértelműség-krízisei; önmagukkal csatázó áldozatok, tusakodó tudatok részigazságai!
Mint lámpában a visszacsavart fény: eltűnt – talán az önmagában izzó, káprázatokkal megkísértő világosság is bántotta.
A véletlen gyermeke! Tulajdonképpen nem is a vállalkozása volt kockázatos.
Álcázott pusztulásának évtizedeiről még a szakma is oly keveset tud; bár csípős vad őszi időben sokunkat izgalomba hoztak már a le nem írt (csak kigondolt) betűk az érintetlen fehér íveken. A kéz megbillen, mire a rozsdás szívbillentyűk „érckakasai” meg­zörrennek. De aztán elmerülten, nyugodtan bólogatnak.
Egész tragikus élete, befele-fordulása elemista fölismerésekre késztet.
Talán csak az az igazi, aki csak áll, gerince mint a szálfa?* Hódító hazák vitézi ökle! (Földi létünk jajgató, röhögő tucat-fantomjai, megszöknek, amint az égre nézünk.)

A toronyzárkára ítélt Hölderlin négyszer-harminchat (ajak­rezzenés­től képzelt-falrengetésig fajuló) évszakának merész vágású filmkockái oldják talán a kábulatot?...
Nem voltak gyakran felszikrázó pillanatok, ámde keserű lábadozás sem; a sorvadozó géniusz hitegetését – mint amikor csontváz nyugtatja az élő húsba pólyált szellemet – szerencsésen kivédte a kivédhetetlen állapot. A látogatók kényszeredett mosollyal konstatálták, hogy nem kapnak szárnyra – még csak meg sem mozdulnak – a papírzsákba csomagolt gondolatok.
Mi vár rád, világ, ha nem tudod, hogy egy vízcseppben is elfér egy egész szféra? A hullámok hátán egyensúlyozó bogár evezőcsapásai átszelik az óceánt. (Csak a kiválasztott férfi nem jut célhoz soha.)
A kihűlő koponyaüreg mintha még párologna belül, közönyösre lúgozott-súrolt arcán látszólag minden a helyén van, nemcsak szaporodó ráncai – – – – –

mégis a képtelenség néz velünk

farkasszemet. Még egy pillanat, s a homokóra szíve meghasad... Csak jel vagyunk s mögötte semmi. Hogy is merünk rezzenetlen járni a szakadékok felett?

(Gyászos a költők arca, amióta magukra hagyta őket a világ; s az égi háborgás, jaj, vajon kit vet megint a mélybe?) Hol van ő, aki az álmatlanság szekerébe tigriseket fogott legvédtelenebb perceiben is? Az ókor kegyes isteneire olykor, elborult aggyal is, fölnézve; mint aki olyasmit lát, ami még (vagy örökre) láthatatlan.

P. s. Mesterem voltál s vagy; megértettem, hogy a szeretet egyetlenhez fűz mindig.


2007


* Rimbaud

Herczeg István linómetszete