1. évfolyam 1. szám (2007. tél) » serfőző simon: méltó a megbecsülésünkre

Serfőző Simon
Méltó a megbecsülésünkre


(Emlékezés Váci Mihályra)

Az 1961-ben indult Új Írás negyedik számában, tehát a folyóirat megjelenésének szinte a legkezdetén, Váci Mihály jelentette meg az első verseimet, indított el a pályán. Magamat az ő felfedezettjének tartom. Nem hagyhatom említés nélkül Farkas László nevét sem, aki a versrovatvezető volt akkoriban, a későbbiek folyamán ővele álltam kapcsolatban. Váci Mihály támogatását azonban a háttérből élete végéig éreztem. Kiállását is mellettem. Egyik versem miatt kemény kirohanás ért a Népszavában, de magában az Új Írásban is. Hogy írhatok le olyan sorokat, hogy a falvak, tanyák mélyéről a városokba érkező – szerintem elkényszerítettek és elüldözöttek, az építkezéseknél robotolók – állványokra fonnyadnak, akiknek munkásszállókban a vacok, ezekben az új nyomortanyákban? Valami szakszervezetis elvtársnő volt, aki próbált kioktatni, mi a valóság, hogy ezek az emberek sokkal jobb körülmények között élnek, mint otthon: munka után le tudnak zuhanyozni, van könyvtár, tv-t nézhetnek, mi gondjuk lenne? Váci Mihálynak persze nem csak ezért a versért kellett tartania a hátát, sok egyéb publikáció miatt is. Egy időre talán azért tehették a szerkesztőségbe Pándi Pált, hogy ott ellenőrzöttebb munka folyjék. A szóbeszédből sok minden eljutott hozzám. Ezek egy része a verseiből is visszatükröződött, akárcsak a prózai írásaiból. Nagy izgalommal olvastam mindig, ha valamely munkája megjelent, tűz volt bennük, lendület, szókimondás. Ez utóbbi miatt később ellenérzések is támadtak bennem: egyik-másik versét túl direktnek éreztem. Főleg azután, hogy megismertem Juhász Ferenc költészetét, s Nagy László is újra publikálni kezdett. Ennek ellenére minden sorát, megnyilatkozását hitelesnek tartottam, tartom ma is. Azon szoktam néha eltűnődni, az akkori politika mennyiben igyekezett őt kihasználni? Mennyire a tisztességét, tisztaságát, becsületességét? S erről ő tudott-e? Ha tudott is – amiben biztos vagyok –, akkor sem tehetett mást, mondta a magáét. Mondta lobogós lélekkel, a szegények mélyből felkapaszkodásának reményében, majd végképp elkomorult költészete. Megérezte, az utak nem jó felé mennek. Viszont nem szólt, nem tudok róla, hogy szólt volna szovjet megszállásról, elhurcolásokról, erőszakos téesz-szervezésekről. Persze ezek tabutémák voltak. Ennek ellenére a sorok között talán nyomára lehetne lelni, mit gondolt ezekről a megrontott, fájdalmas időkről. A hagyatékban maradt írásai, levelei ha maradtak ilyenek – még árnyalhatják a róla kialakult képet. Hiszen 1956-ban írt naplója is csak mostanában került elő. De hát Váci Mihály ma nem tartozik az emlegetett, újra felfedezendő költők közé. A leírtak közé inkább. Noha meggyőződésem, munkássága maradandó értékű, költészete túléli a jövő-menő divatokat. Illyés Gyula, Németh László, s a vele egykorú pályatársai elismeréssel, szeretettel írtak róla. Akárcsak később Utassy József, Ratkó József, s mások is. A hozzá, róla szóló versek tanúsítják, méltó a megbecsülésünkre.